Prof. Dr Varga Károly

III.5. 1-3. BAKATS U. Budapest, 1093.

21-74-389

h9184var@ella.hu

 

 

 

 

DM650029

 - Arra szeretném kérni, hogy mesélje el az élettörténetét!

Úgy tudom, ennek az oral history interjúsorozatnak a célja – x-edik idős alanyként (’30-as évjárat) nálam is -: szociológusi életművem vázlatos áttekintése. Így az első blokk alcíme aligha lehetne más, mint:

Az első 3 évized: kanyargós életutam a szociológiáig

A családdal kezdve, először Varga György nagyapámról kell megemlékeznem, akit nem ismerhettem, de apám sorsán keresztül közvetlen alakítója lett az én életutamnak is. A 19./20. század fordulóján civil életében szépen gyarapodó juhászgazda volt (Tolna és Fejér megyékben, Gerjentől Baracsig ott az Illyés Gyula-féle Puszták népe környékén), amikor „népfelkelőnek” behívták az I. világháborúban, és 1916-ban hősi halált halt.[1]

Ez a hősi halál ránk, utódokra azért lett jelentős, mert 1900-ban született apám, amikor bezupált (vagyis a ’20-as évek létszám-megszorított honvédségében bent maradt továbbszolgálónak), hadiárvaként valamivel gyorsabban jutott előbbre.

Honvéd altisztként kétéves tisztiiskolára vezényelték, amivel az arany kardbojt eléréséhez meg tudta kerülni a háborús évek közeledtére már kizárólagosságától megfosztott Ludovikát. Így kerültünk fel Győrből Budapestre 1937-ben, amikor én 7 éves koromban elkezdtem ott vidéken, majd folytattam Budapesten az elemi iskola első osztályát. Miután pedig két év múlva visszavezényelték szülővárosomba (öcséimmel mind a négyen Győrött születtünk), ő újabb három éven belül zászlós, majd ’43-ban Bajára kerülve hadnagy lett. Így lettünk mi a háború után horthysta katonatiszt-kölykök, ő pedig az észtországi és romániai fogság után ’46 nyárvégén Bajára hazajőve: kosztolással és a család tanyasi lakhatásával [2]  kifizetett tróger annál a vaskereskedőnél, akit két évvel korábban a bajai honvédségi Műszaki Központi Iskola anyagkezelő tisztjeként megrendeléseivel ellátott. Ez tehát számára egy életcél-beteljesülés után egy szörnyű zuhanás lett, amit csak évekkel később tudott kiheverni, amikor először „Sztalinban” – a Duna-Penteléből szocialista iparvárossá kiépülő későbbi Dunaújvárosban –, majd Pécs-Uránvárosban hasznosította a honvédség utász-alakulatainál szerzett „műmesteri” képesítését, mígnem az uránvárosi építő vállalat főgépészeként ment nyugdíjba.

Mi, négy fia pedig "Egyéb" származásúak lettünk[3] vagyis csak nehezebben, egyes helyzetekben kiugrónak mondható teljesítményünk alapján juthattunk egyetemre.[4]

Tetejében engem a Mindszenty-per idején az államosított gimnáziumból (valójában az ország összes középiskolájából) kirúgtak. Így az 1949-es év első kilenc hónapját a várostól 7 km-re levő Baja-Szöllők-i tanyán töltöttem (ahonnan a megelőző két iskolaévben Gyurka öcsémmel a ciszter gimnáziumba egy évet gyalog, a következőt vonattal jártunk be). E tanyáról ki nem mozduló háromnegyed évem alatt, amellett, hogy tüdő- és mellhártya-gyulladással otthon, szívizom-gyulladás és idegösszeroppanás (myocarditis és neurasthenia gravis) diagnózissal kórházba beutalva kezeltek (nyilván nem függetlenül attól, hogy az akkor még a Rendőrség Politikai Osztályának nevezett, hamarosan ÁVÓ-ra átkeresztelt szervhez beidézve biztosítottak arról, hogy „megvan a törvény-adta joguk” arra, hogy a diáktársaim között folytatott klerikális agitációért (amit a mi szubkultúránkban „apostolkodásnak” neveztünk) felelősségre vonjanak.[5] Tanyasi magányomban amellett, hogy a tulajdonos vaskereskedő szőlejét műveltem, két intenzív szellemi foglalatosságba temetkeztem. Ezek egyike a ciszter tanáraimtól kapott filozófiai és teológiai irodalom tanulmányozása (súlypontilag Schütz Antal, Prohászka Ottokár és Bangha Béla szerzőkkel), másik a közel ezer vers és műfordítás, amiket ott írtam.

A kettő közül a komolyabb szellemi tevékenység és élmény hatása az lett, hogy innentől kezdve jóval későbbi egyetemre kerülésemen (1957-1961) keresztül egészen a Központi Statisztikai Hivatalban, majd az MTA Szociológiai Kutatócsoportjában megismert még vonzóbb tudományág elemeinek elsajátításáig, életcélomnak a filozófia művelését tekintettem. A másik vonal azonban roppant kedvező indulás, majd pár későbbi sikeres továbbzökkenés ellenére végül is zsákutcának bizonyult.[6]

A ’49-es év szeptembertől tehát hiányzó két középiskolai évem pótlására, de távlatilag majdani filozófiai pallérozásom reményében elmentem jezsuita kispapnak vagyis "ignácistának" (ahogy a rend noviciátus előtti kisszeminaristáit hívták) a pécsi Piusnak a gimnázium 1948-as államosítása után megmaradt rendház-részletébe. Ajánlóim egyfelől ciszter tanárom, Sulyok Ignác volt, akivel egészen 2006-os haláláig tartottam a spirituális kapcsolatot, másfelől ugyanaz a Harsányi Lajos, aki „költőként felfedezett”. Az Ignáciánumban 15-en töltöttünk el egy iskolaévet, a szerzetesek 1950. június 10.-i országos elhurcolását pár nappal megelőző dátumig.[7]

(Napra kerek félévszázados öregdiák találkozónkon a dobogókői Kádár-villából lett Manrézában ebből a csoportból kilencen jöttük össze, köztük hárman, akik megmaradtak a rendben – Ambrus Lóri, a szegedi teológia spirituális vezetője, Somfai Béci morálteológus és Szabó Feri költő, illetve Pázmány- és Prohászaka-kutató -, és hatan, akik közben lemorzsolódtunk – Bali Gyurka, aki a legtöbbet ült az ÁVÓ börtöneiben, Csikely „nagyapó” aki katonaidejét szintén büntetőtáborban töltötte, Hajnal Laci, akivel már az 1937/39-es zuglói elemi iskolai éveimet is együtt töltöttem, Mécs Imruska, akiből ’56-os halálraítéltsége után liberális politikus lett és Sárdy Péter matematikus, aki hitbeli problémák miatt már felszentelt papként lépett ki a rendből, illetve jómagam.)

1950. szeptembertől a rend többfelé szétszórva egyházi intézményeknél helyezett el bennünket. Így hárman Hajnal Lacival és Schneider Mikivel egy iskolaévet a kalocsai érseki kisszemináriumban töltöttünk Koszter atya országos cserkészparancsnok igazgatósága alatt. Ott tettünk belső érettségit (amit persze kint nem tudtunk használni, később kellett megszerezni az államilag elismertet).[8]

Amikor azután Grősz József kalocsai érseket is letartóztatták, alig több, mint két évvel Mindszenty után, a kalocsai teológia Szegedre került, ahol több egyházmegye teológiai főiskoláit vonták össze, és voltunk köztük vagy két tucatnyian illegális jezsuita hallgatók is. De az ’51-’52-es főiskolai év után onnan is kitettek bennünket, mert az Államegyházi Hivatal megtiltotta a püspökségnek, hogy szerzeteseket befogadjanak, és így jutottunk szerteszéjjel Budapesten olyan "kétszemélyes kollégiumokba", ahol volt egy „angelus” (már első fogadalmas skolasztikus) és egy novícius. Amiről persze az ávó mindent tudott, és P. Pálos provinciálist 1954. nyarán egy balaton-berényi diáktáborban elfogták, és 17 évre elítélték. (Talán ő volt, aki az egyházi elítéltek közül a legnagyobb büntetést kapta.)

Mi pedig, rendi fiatalság, fizikailag dolgoztunk. Én másfél évig villanyszerelőként a Budavill nevű vállalat angyalföldi üzemek szerelésére küldött csoportjánál.[9]

Ám az én novíciátusom, amit a szegedi hittudományi főiskolán 1952 tavaszán kezdtem, csak alig több, mint egy évig tartott, amikor is egy, a Gugger-hegyi erdőben egy novíciustársammal kettőnknek adott kéthetes lelkigyakorlaton lelki reakcióim nem elégítették ki a vezető atya elvárásait, és emiatt a provinciális noviciátusomat felfüggesztette. (Ami nem jelentette a kapcsolat megszakadását, mert a páterek, ha nem is fogadalomra készülő novíciusokként, de valahogy a rendhez tartozókként még évekig foglalkoztak velük, és az ’53-ban felfüggesztettek közül egyesek később jezsuiták is lettek;[10] de még nekem is tartott egyetemista koromban, a ’60-as évek elején egyedül személyemre szóló lelkigyakorlatot Szegeden P. Csizmazia Rezső SJ.)

Az üzemi villanyszerelés fizikai munkája után könnyebb és érdekesebb foglalkozásom adódott. Egy vallásos erdőmérnök (Bognár Pista) révén bejutottam az Erdőgazdasági Tervező Irodába műszaki rajzolónak. Az Iroda kiküldetésében ’54-től ’56-ig sokfelé jártam az országban, ahol erdőket feltáró kisvasutakat meg makadám utakat tervezett a mérnöki társaság. Közben három hónapra behívtak katonának, légvédelmi tüzérnek. Valahol Budakalász környékén voltunk, egy korábbi német légvédelmi üteg helye mellett ’56 februárjától májusáig. Ez volt a XX. kongresszus és az elhíresült Hruscsov-beszéd ideje, ami őszre elvezetett a forradalomhoz.[11]

De 1956. februártól májusig tartó katonáskodásom az említett prózaibb feladatot is rótta rám. Az alatt tudtam eléggé koncentráltan felkészülni két hiányzó iskolaévem pótlására és az érettségi megszerzésére Az osztályvizsgákat a Vörösmarty gimnáziumban tettem le ’56 júniusában és szeptemberében, de az érettségit csak az őszi vizsgák összevonására kijelölt Kölcseyben. És mivel az ELTE forradalom utáni disszidálások következtében szinte teljesen kiürült francia szakára igyekeztem, oda szépen föl is vettek. (’57. első napjaiban írt egy cédulára néhány támogató sort Kardos Tibor professzor, az olasz tanszék vezetője, akivel az egyébként üres ELTE-bölcsészkari épületben, a Piarista rend azelőtt elvett, majd a rendszerváltás után visszaadott székházában, találkoztam először és utoljára).

1957 január 12-én tettem be a lábam a francia tanszék Kelemen Tiborné[12] által vezetett beszédgyakorlatára (a forradalom utáni disszidálás-hullámból itt maradt, szeptembertől összeszokott csoportba, akiknél teológusi, villanyszerelői és műszaki rajzolói kitérőim miatt nyolc évvel idősebb voltam). Az első évet tehát csak a tavaszi félévtől csináltam végig, egyébként kitűnő eredménnyel, amiért másodévesen Népköztársasági Ösztöndíjas lettem. Másodévtől a magyar helyett fölvettem a német szakot, mert két idegem nyelvvel jobb esélyeket éreztem egy filozófusi életpályára.[13]

1958-tól Komoróczy Géza szobatársammal harmadik évfolyamosokként kettőnkkel, majd néhány alattunk járó szintén kitűnő hallgatóval indult újra – az egyébként csak diákszálló státuszú Ménesi-úti épületben - a 10 évvel korábban betiltott Eötvös Kollégium, ami számunkra azzal járt, hogy a hagyományoknak megfelelően házi-könyvtárként vehettük igénybe a témánkhoz ott összeválogatott könyvekkel a könyvtár belső, a könyveket szakterületenként elhelyező termét. És filozófiatörténeti szeminárium tartására kijárt hozzánk Mátrai László, az Egyetemi könyvtár főigazgatója.

Szakdolgozatomat Gyergyai Alberthez Jean-Paul Sartre akcióelméletéről írtam, amihez egyik konzulensnek Köpeczi Bélát kértem fel. [1]. Az egyetemet kitűnő diplomával végeztem el.

Egyetem után kötöttem házasságot Tóth Ágota évfolyamtársammal, amiből három lányunk született: Mónika Ágota (1962), Patrícia Minerva (1963) és Glória Abigél (1977).

Ez az 1961-es diploma azonban még nem jelentette az ELTE-kapcsolatom végét. Egyfelől 1966. decemberében itt kaptam meg egyetemi doktori oklevelemet a már az MTA Szociológiai Kutató Csoportjában végzett első értékszociológiai kutatásom eredményéből írt „Magyar egyetemi hallgatók életfelfogása: Nemzetközi összehasonlítás” című disszertációmra. Másfelől az ELTE kiegészítő szakán szereztem meg 1971-ben klinikai pszichológusi diplomámat is. Ezt a stúdiumot szociológiai kutatás-módszertani repertoárom bővítése céljából vettem fel.

Az 1965/66-os kölni kutató-intézeti évem alatt ugyanis rádöbbentem, hogy ha a szociológia elméleti irodalma ugyan valamennyire hozzáférhető is a hazai könyvtárakban, a nyugati szintű metodológia elsajátítására e nálunk gyerekcipőben tipegő diszciplínán belül nincs remény. Így fordultam az erősebb hazai hagyománnyal bíró szomszéd tudományághoz, és annak is klinikai szegmenséhez, ahol feltűnni véltem hasonló, sőt már megalapozottabb fejlődési törekvéseket.[2] Ez a pszichológia felé fordulás jelenik meg mind az 1974-ben megvédett CSc, mind 1984-ben megvédett DSc fokozati értekezésem témájában is, ami a pszichometrikus projektív teszt-battériákkal mérhető motivációs irányok hatásmechanizmusát ölelte fel. A kandidátusit a teljesítmény- és hatalmi motiváció interakciójának a gyógyszeripari és vegyipari innovációban játszott szerepéről, az MTA doktorit pedig a teljesítménymotiváció vállalati tréningekben való fejleszthetőségéről írtam (lásd alább).

De visszatérve egyetem utáni munkakezdésemre, nyelvszakos végzettségem alapján kerültem be Molnárfi Tibor bajai gyermekkori barátom közvetítése révén 1961. nyarán a Központi Statisztikai Hivatal Nemzetközi és Tanulmányi osztályára. Persze ott inkább angol kellett volna, ami nekem nem volt meg, de gyorsan megszereztem. Kenessey Zoltán osztályvezetőm, a Statisztikai Szemle főszerkesztője angol szakirodalmat engedett olvasni mindennap a munkaidő utolsó félórájában. Így tanultam meg Georges Katona két gazdaságpszichológiai könyvén angolul olvasni a 200 fölé felmenő félórák során. Majd a könyvtár szociológiai folyóiratai cikkeit kezdtem magyarul összefoglalni a Szemle számára. Személyesen az American Sociological Review két kutatási beszámolója érintett meg legjobban (szerzőjükre már nem emlékszem). Egyfelől a „birth order” szociológiai hatásáról szóló: az elsőszülöttek szorongóbb életindulása kreatívabb pályákra sodorja őket.[3] Másfelől annak kimutatása, hogy az alacsonyabb néposztályokhoz tartozó szülők önbizalmat romboló szidalmazással készítik fel az életre gyerekeiket, ami eleve nehezíti a vertikális mobilitást. - Azt hiszem, az ilyen és ehhez hasonló, napról-napra megismert empirikus evidenciáktól kaptam élethivatási kedvet erre a saját életemben is relevánsnak talált, de kis körbetekintéssel nagy társadalmi elrendeződésnek is rációját kínáló diszciplínára. A filozófiától a szociológia felé történt irányváltásom kb. innen datálódik.

Hogyan lettem szociológus?

A KSH-ban volt elnökhelyettes az ’56-os miniszterelnök: Hegedűs András, akihez páran, szociológia iránt érdeklődő fiatalok önképzőkör-szerűen jártunk be bemutatni a nyugati szociológiai irodalomban tett kirándulásainkon találtakat. Én Georges Gurvitch: Vocation actuelle de sociologie című kétkötetes művének recenzióját nyújtottam be. Így azután amikor ő az MTA-nál 1962. december 1-vel megalapította a Szociológiai Kutatócsoportot, a francia, de inkább a német és még inkább az amerikai szakirodalom olvasójaként és feldolgozójaként engem is magával vitt az új intézménybe.

A „rossz miniszterelnökből jó szociológussá” vált Hegedűs Andrásról mint aktív életem során legjobb munkahelyi főnökömről a Rozgonyi Tamás és Zsille Zoltán által szerkesztett emlékkönyvben „Hegedűs a Te(l)jesember” címen írtam hosszabb hálás megemlékezést, szociálpszichológiai elemzését adva a vezetése alatti csonka évtized intézeti klímájának, amelyben életem egyik boldog szakaszát töltöttem. (Nem véletlenül tartották a Csoportot, majd később Intézetet a Kádár-kor csodaszámba menő szabadság-oázisának.) Hálám nemcsak abból táplálkozott, hogy tökéletes szabadkezet adott minden nyugati elméleti és módszertani szociológiai vívmány saját elképzeléseim szerinti recepciójához (és ennek nagyléptékű megvalósításához egy esztendőre ki is küldött a Kölni Egyetem Összehasonlítót Társadalomkutató Intézetébe), hanem abból is, hogy klerikális priuszomért politikai védelmet nyújtott. Ennek volt egyik fontos epizódja, hogy amikor kölni kutatóévem után (ahol a 12 országra kiterjedő, keleti-nyugati összehasonlító időmérleg-kutatás egyik koordinátori feladatát láttam el), hazatérve beidéztek a belügyminisztériumba, riadt panaszomra – miután ő értette meg, valójában mit is akartak tőlem –, azzal az üzenettel küldött vissza, hogy „szervezzék be a takarítónőt, ne a kutatót”. Az időmérlegről mégis kértek valami „ártatlan” elemzést, amit azonban az akkor még politikai befolyással bíró főnököm támogatásának tudatában mertem nem teljesíteni. Hegedűs Andrásról azonban az elvtársak is hamar rájöttek, hogy kígyót melengettek keblükön, így nemcsak az igazgatóságból váltották le, de - a csehszlovákiai megszállás elleni korcsulai tiltakozása után - a pártból is kizárták, és vállalati statisztikusként adtak neki munkát (és egy fél íróasztalt). Már leváltott igazgatóként, a korábbi meghívásoknak eleget téve tartott tíz nyugatnémet egyetemen előadásokat, ahova germanistaként elkísértem.

DM650030

Szociológusi életpályám félévszázada

Az MTA Szociológiai Kutató Csoportjába való megérkezésemtől eme [Szabari Vera kérdéseivel elindított és iránytartásával magnóra vett, majd legépelt változata visszaküldésével képernyőn letisztázott és kiegészített] önéletrajzi beszámolóm megszületéséig – tehát 1963 és 2014 között – 51 év telt el. E majdnem kerek félévszázados pályát azonban már félévtizeddel ezelőtt (a 2009-es első és utolsó akadémiai levelezőtagsági ajánlásomhoz összeállított áttekintésemben) évtizedes bontásokban foglaltam össze. Ezt a felosztást keresztezhetné egy műveletcsoportok szerinti tagolás. Kb. így:

1) kutatások az ötlet/megrendelés felmerülésétől a megszületett eredmények publikálásáig,

2) emberi és szervezeti erőforrás-fejlesztési tréning és tanácsadás (ENSz-misszióban és itthon),

3) egyetemi szak alapítása, tanszékvezetés, oktatás, „hallgatói kutatási inaskodás” szervezése,

4) közírói tevékenység, saját és szakirodalmi kutatási eredmények aktuális témákra alkalmazása,

5) nemzetstratégiát alapozó (békéltető-közvetítő, akciókutatási, politikumot orientáló) műveletek.

Ám mivel félévszázad alatt született négyszáz-valahány publikációm (közülük háromszáz-valahány tudományos, aminek egyharmada külföldi), és köztük tíz könyvem amúgy is kronológiai rendben sorjázik, ezért minden egyéb szempontú tagolást praktikusan felülír az évtizedek szerinti súlypont-képzés.[4] (Az említett kronológiai összeállítást a levelezőtagsági ajánláshoz függelékként csatolom.)

A) A hatvanas (csonka) évtized

Tehát mint a múltkori alkalommal utaltam rá, én ugyan az 1949-es „tanyasi elmélkedő remete évem” óta filozófus akartam lenni, sőt még a KSH-ban is egy darabig,[5] de miután kiderült, hogy a hivatali könyvtárban első kézből lehet amerikai, német és francia folyóiratokból szociológiát tanulni - ami személyi sorskérésekre is újszerű válaszokat villant fel (!) -, én is életpálya-ambíciót váltottam, és az újon belül ott debütáltam az említett Gurvitch művének ismertetésével Hegedűs András „önképzőkörében”. Következő szerzőm Ralf Dahrendorf lett, akinek tübingeni intézetében is megfordultam és szociológiájáról írtam is a Magyar Filozófiai Szemlében.[6]

1963 volt a hivatalos alapítási éve az MTA Szociológiai Kutatócsoportnak, bár én már ’62-ben eljöttem a KSH-ból.[7]

Az Úri-utcai új intézetben először csak négyen voltunk beosztottak: Békésy Miklósné főkönyvelő (férje Kossuth-, sógora Nobel-díjas), Márkus Marisa, Hegedűsnek több tanulmányában szerzőtársa[8], Nemes Feri, aki a KSH-ban Hegedűs elvtárs személyi titkára volt, itt tudományos titkár lett. De lassan kezdtünk gyarapodni. Egyik első kolleganő Losonczi Ágnes, egyik első kollega Szesztay András lett. De később egész- vagy félállásban megjelentek: Varga Iván, Cseh-Szombathy László, Ferge Zsuzsa, H. Sas Judit, Heller Ágnes, Szelényi Iván; továbbá Gyenes Antal - először az idősebb, majd a megdöbbentően korán elhalálozott ifjabb -, még később Rozgonyi Tamás és Zsille Zoltán, akiket az „egyetemi munkapiacról” tudományos titkárként én hoztam el, és magas tudományos igénnyel Boros László és Tagányi Zoltán. De már a ’63-as amnesztia oda hozta Kemény Istvánt és Lőcsei Palit is (aki börtönévei alatt együtt ült Mécs Imruskával, így tudott az én klerikális priuszomról, és akinek élettársi együttlétről házmesteri forrásból informálódó eredményeit René Kőnig, a Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpszichologie főszerkesztője az orwelli életvilág példájaként közölte. Kívülről pedig bedolgoztak: Galgóczi Erzsébet, Gyurkó László, Konrád György, Kunszabó Ferenc, Maróti Lajos, Sipos Judit, Szántó Miklós, Tornai József és mások. Végül inkább felülről, mint csupán kívülről meghatározó volt Szalai Sándor akadémikus, akitől még ’57-ben az ELTÉ-n klasszikus és matematikai logikát hallgattam, és aki az intézetet ráállította a KSH-ban Mód Aladárné és Ferge Zsuzsa által kezdeményezett, de általa kelet-nyugati összehasonlító szuper-projektté fejlesztett időmérleg-vizsgálatra, aminek első konferenciája már 1963-ban Budapesten volt, de aminek első eredményeiből az 1966-os eviáni szociológus világkongresszuson számoltunk be (és amit Szalainak gratulálva Dahrendorf az addigi legnagyobb szociológus vállalkozásnak nevezett).

Én 1963-ban Ralph Linton szerep- és státusz-elméletével kezdtem foglalkozni,[9] de utána hamar rátaláltam az értékkutató Charles Morrisra, aki azután egész a mai napig meghatározó törzsszerzőm lett (ahogy a 2013-ban második, bővített kiadásban megjelent Fénykör: Értékszociológia, Nemzetstratégia című könyvem tanúsítja).

Először úgy volt, hogy csatlakozik Losonczi Ági is hozzám, ketten csináljuk, mert ő sem vett részt abban a „nagy felhajtású” Gyöngyös környéki faluvizsgálatban (amit most egy 2013-as Hegedűs-megemlékezési ünneplésen Szelényi Iván úgy aposztrofált, hogy mindenestül ki lehetett dobni.[10] Így az öt hazai egyetem (ELTE, Orvosi, Közgáz[11], Debreceni, Veszprémi) csaknem ezer hallgatójával csak én vettem fel egyetemista besegítőimmel nemzetközi összehasonlítás céljára Charles Morris értékrendszer-tesztjét, amivel ő már UNESCO színekben végzett amerikai, ázsiai és európai nemzeti kultúrák közötti összehasonlítást. Egy Choynowsky nevű kollega velem párhuzamosan lengyel felvételt készített, aminek eredményeivel szintén összevetettem a miénket. Az összehasonlítást Wangler Klára matematikussal a faktoranalízis egy primitívebb változatával végeztük.[12]

Valami felfedezés-értékűt már akkor, a hatvanas évek legelején észrevettünk: azt, hogy mennyire különbözik a magyar értékrendszer a hagyományosaktól, beleértve a lengyeleket is, és közelít az amerikaihoz. Mi már akkor az amerikai egyetemeken felderítettekhez részben hasonló individualizmust mutattunk ki. És amikor Hankiss Elemér tíz évvel később Rokeach rendszerével kezdte el vizsgálni a hazai értékrendszert, ő is észlelte ugyanezt a „steril” individualizmust.[13]

Ennek az 1963-as felvételnek a követő projektjét hajtotta végre három és fél évtized multán, 1998-ban Sághi Tamás Pázmány-egyetemi hallgatóm, aki két budapesti egyetem, az Orvosi és a Közgáz adatainak az emberöltővel korábbiakkal való összevetéséből bukkant egy értékrendszeri elmozdulásra. Eredményét „Irány a hedonizmus!” címen tette közzé 2001-es díjnyertes Tudományos Diákköri tanulmányában (eredményábrái függelékként megtalálható Fénykör című monográfiámban).

De ugyanez az 1963-as értékvizsgálat indította el a nemzeti karakter meghatározásához (Szekfű Gyula: Mi a magyar? kötete[14], benne Babits Mihály, Ravasz László stb., majd Illyés Gyula Magyarok című naplókönyve, Bibó István Eltorzult magyar alkat stb. tanulmányai nyomdokain) új adalékkal szolgáló munkásságomat is.

A ’60-as évekből – a publikációs jegyzékem tételeit követve – még vissza kell térnem a műveletileg ekkor kezdett, de publikációs betakarítását tekintve a ’70-es évtizedbe is átnyúló nemzetközi időmérleg-vizsgálatra. Ennek egyik első kutatási eredményével (La catégorie de lieu dans le Budget-Temps) az 1966-os eviáni szociológiai világkongresszuson, egy másikkal (Marital cohesion as reflected in time-budget) a Szalai Sándor-féle 1972-es időmérleg-kötetben szerepeltem.

A második téma a nyugati („burzsoá”) szociológia mint a hazai színtéren megjelent új diszciplína második emancipálásáról szólt[15]: vagyis tudományágunknak a népi írók hatalmas hagyományú irodalmi szociográfiájától való elkülönítéséről. Ebből ágazott le a továbbiakban irodalomszociológiai kutatási vonalam, amely még tovább a médiaszociológia művelésébe torkollott.